Salakmotor Magyarországon a múlt tükrében

Tóth András - egykori versenyző - többrészes összefoglalójának első sorait olvashatják, a hazai salaksport fénykorától-napjainkig. 

"A napokban egyre több írással találkozok különböző közösségi oldalakon, amiben a hozzászóló a Magyar salakmotor sport jövőjéért aggódik, hozzáteszem, nem minden ok nélkül.

Nem kell különösebben nagy megfejtés, hogy kimondjuk, hogy a motorversenyzéshez, ugyanúgy, mint a háborúhoz 3 dolog kell: pénz, pénz, és pénz...

Ami ráadásul a szakágon belüli feszültséget is enyhíthetné.

Itt most ne gondoljunk valami, a nemzetgazdaságot megroppantó  nagy összegre.

Anélkül, hogy bárki zsebében turkálnék, jó néhány sportágba számolatlanul ömlik a pénz, míg más, egyébként nagyon népszerű látványsport pedig, megfelelő anyagiak híján elsorvad. Ezt azért is érzem igazságtalannak, mert tévedés ne essék, a kivételezett sportágak, mind-mind nagyrészt állami pénzből élnek, teljesen mindegy, hogy hogyan címkézzük fel az összegeket, nevezzük el TAO pénznek, állami cég által nyújtott támogatásnak, vagy a köztévétől kapott közvetítési jogdíjnak, ez mind a költségvetés terhére megy, és akkor még az önkormányzati hozzájárulásokról nem is beszéltünk.

Egyetlen példa: a 12 NB1-s focicsapat összesen, nagyjából évi 30-40 Milliárd Ft-ból gazdálkodik, ennek a pénznek csupán 1 %-a is elég lenne, hogy újra felszállópályára állítsuk a salakmotorozást!

Persze itt már óhatatlanul megjelenik a politika is, amivel én nem kívánok foglalkozni, azon elv alapján, hogy "a festőművész sem vállal szobafestést"

Ezek a gondolatok mentén kezdtünk el beszélgetni Piroska Edittel, aki tulajdonképpen beleszületett ebbe, az általunk imádott sportba, hiszen édesapja hosszú éveken át volt a Debreceni Volán Sportklub, előbb szakosztály vezetője, majd a klub elnöke. Így hát Edit már pici lányként a versenyzők között mozgott, és mostanra sem szakadt el a motorozástól: verseny vezetőbíró, szakági tanács tag.

Társalgásunk  inkább nosztalgikus visszaemlékezés volt, mintsem oknyomozás, vagy helyzetelemzés, egy amolyan honnan - hová jutottunk. Kifejezetten jó érzés volt a régi sikerek megidézése, ezért úgy gondoltam, hogy megosztom itt.

A "hőskorról" nem igazán van személyes tapasztalatom, ezt én is inkább csak az elbeszélésekből, a  korabeli újsághírekből ismerem, nem beszélve Editről, aki még nagyon tinilány ehhez😁

Az 50-s-60-s években a társaságiélet része volt a sportrendezvényekre járás, így nem volt ritka, hogy 20 ezer ember gyűlt össze, hogy láthassa a modernkori gladiátorok, a salakmotorversenyzők küzdelmét, mindezt az államivezetés szimpátiája mellett, hiszen a népnek a kenyér mellé kellett a cirkusz...

Elindult egy törekvés, hogy a versengést nemzetközire bővítsék, persze elsősorban a béketáboron belül.

Komolyabb változás a 70-s évek elején történt, amikor is a zömében honvédségi hátterű salakmotor sportegyesületeket, a kelet-magyarországi volán vállalatok működtetésére bízta, az akkori kormányzat, Így jöttek létre a szakág nagy fellegvárai, Békéscsabán, Debrecenben, Gyulán, Miskolcon, Nyíregyházán, Szegeden és Szolnokon illetve majd Rákóczifalván. Ezek a cégek főállásban foglalkoztatták a versenyzőiket és a szerelőket. A Jawa is előrukkolt egy versenygéppel, aminek a beszerzése a KGST-n keresztül egyszerűbb volt, mint a nyugati modelleké.

A nemzetközi porondon talán 1972-ben tettük le először  a névjegyünket, mikor is a Perényi-Radácsi páros, kijutott a svédországi páros VB-re, és a 7. helyen zárt.

Itthon a futballbajnokság mintájára, csapat bajnokságot rendeztek, oda-visszavágós alapon. Perényiék visszavonulását követően, ahogy mondani szokás, megmerevedtek az arcvonalak, ugyanis a Borsodi volán, Sziráczki, Szőke ,Mészáros, Jakab nevével fémjelzett alakulata, éveken keresztül nem talált legyőzőre, pedig komoly kihívója volt a Berkit, Dankát, Biharit, Baksánt, Oreskót, Támcsut, Juhász Lacit soraiban tudó debreceni csapat.

Az 1977-s év volt ami ismét változást hozott a sportág addigi életébe. Debrecenben a szakmai munka irányításával Perényi Pált bízták meg, aki rögtön a klubvezetéssel karöltve egy tehetségkutató versenyt hirdetett, amit az augusztus 20-i Nagydíj futamai között rendeztek meg, teltház előtt. A leintést követően először szólította a pódiumra a helyi műsorközlő, Adorján Zoltánt és Hajdú Zolit, akkor még nem sejtve, hogy ez a két név fogja nagyrészt meghatározni az elkövetkező évtized salaksportját hazánkban.

Természetesen a rivális egyesületek sem tétlenkedtek, mindenhol kiemelten kezdtek el foglalkozni az utánpótlással, így hamar ellenfelekre találtak a hajdúságiak üdvöskéi. Ekkor tűnt fel Miskolcon Berecz, Bodnár, Koszován, Juhász Feri, Nyíregyházán: Petrikovics, Balogh, Kovács Andris, Seres Jani, Gyulán ifj. Gyepes, Szegeden Hargitai Sanyi, Kócsó Anti.

Ez a folyamat pedig nem állt meg, évről-évre újabb tehetségek jelentek meg. Tihanyi, Bódi, Papp Zsolt, Újhelyi, Bencze ,Karcagi, Böszörményi, Szatmári, Stefáni, Hell, Csillik, Nagy Robi, Magosi, Rőth, Fekete, Tabaka, csak néhány név a teljesség igénye nélkül.

1983 volt szerintem a csúcs, a versenyzői létszámot tekintve. Több mint 50 licencet adott ki a MAMS abban az évben a salak szakágban. Elindította a másodosztály számára a bajnokságot, hogy mindenki versenyezhessen, de még így is volt aki kimaradt, mert még a másod osztályba is csak egy  több lépcsős kvalifikációs versenyről lehetett bejutni.

folyt. köv.