Salakmotorozás Magyarországon a múlt tükrében 3. rész

 

Tóth András esszéjének harmadik és egyben utolsó részét olvashatják az alábbiakban: 

"A rendszerváltás a hazai salakmotorozásban is újabb távlatokat nyitott.

A legjobbjaink külföldi topligában motorozhattak, az angol, dán , lengyel bajnokságban. Ez nem csak azért volt előrelépés, mert hétről-hétre a világ elitjével mérkőzhettek meg, hanem mert hozzájuthattak a legújabb technikához is.

Ennek eredménye gyorsan meg is mutatkozott! Jó eséllyel indultak a magyar versenyzők a különböző kvalifikációs viadalokon. Volt olyan év, hogy hárman is bejutottak a VB döntő előszobájának számító Európa-döntőbe. Adorján immár harmadszor került be a világ legjobb 16 versenyzője közzé, és szállhatott versenybe a világbajnoki címért. 1990-ben Tihanyival az oldalán bronzérmet nyert a páros VB fináléban. Ami a mai napig a legjobb eredménye a honi szakágnak. A selejtezőket, Zoli még Kócsóval kezdte meg, de Tónit sérülését követően Subi helyettesítette. Kócsó motoros karrierje később, a hosszú pályás versenyeken teljesedett ki, többször volt döntős, a legjobb eredménye egy 4. hely, ami pedig egyéniben számít a szakág legjobb helyezésének.

A téli hónapok sem teltek verseny nélkül, Lechky Karcsi jóvoltából Dél-Afrikában motorozhattak többen a magyar mezőnyből.

A hazai bajnokság pedig, az eddigiekhez képest is soha nem látott izgalmakat hozott. Már nem csak Hajdú szállt versenybe, hogy visszaszerezze Adorjántól a néhány éve elvesztett elsőségét, újabb trónkövetelők akadtak. Az Adorján - Petrikovics párharc is évtizedes múltra nyúlt vissza, ami aztán 1992-ben a nyíregyházi motoros javára dőlt el.

A korona visszaszerzése sem volt egyszerű az örökös bajnok számára, ugyanis jött Nagy Robi, és nem kérdezett, csak nyert, de 2 év kihagyást követően ismét Adorján birtokolta a bajnoki címet. Visszavonulását követően, Tihanyi, Stefani, Ferjan, Nagy Robi, Szatmári, Tabaka, Magosi versengéséről szóltak az egyéni döntők.

Eközben viszont az országban folyó társadalmi, és gazdasági átalakulás, a lehetőségek mellett, új, nem várt kihívásokat is hozott. Az állami költségvetésű vállalatok, megszorításokra kényszerültek. Ennek leghamarabb, a céghez köthető sportegyesületek estek áldozatul. Talán a Tisza Volán volt az első aki szélnek eresztette a versenyzőit, és még a pályát is eladta, Hasonló sorsra jutottak a Szolnokiak is, és a nyiregyházi létesítmény is bezárta kapuit a motorosok előtt.

De a még megmaradt 3 egykoron volt fellegvár, sem volt túl jó helyzetben. Miskolcon albérlők lettek a versenyzők a saját pályájukon. Gyula, félig-meddig magánkézbe került, de ezzel sem sikerült hosszú távon a működéshez szükséges anyagiakat biztosítani. Debrecenben, Perényi Pál vezetésével megalakult az Emelőgép javító SE, ami kifejezetten arra jött létre, hogy a vállalkozás nyereségét a sportra fordítsa.

Sorra alakultak a magánegyesületek, általában egy-egy versenyző köré szerveződve. Kivétel volt talán ezek közül a Simon Miklós alapította Simon & Wolf aki szerette volna átvenni Debreceni volán SC szerepét, de a sportlétesítmény tulajdonlásáról nem sikerült megegyezni.

A színfalak mögött zajló eseményekről persze kifelé nem sokat lehetett érzékelni, hiszen "jöttek" még az eredmények, pl. Adorján a SGP-be jutott, és még mindig teltházas versenyeket rendeztek itthon. Ráadásul mindig akadt egy-egy lelkes mecénás, aki új lendületet adott a sportnak, és ezek a sikerek elfedték a problémákat.

Jacsó Tibor Miskolcon, életre hívta a Sziráczki- emlék versenyt, ahol nem egyszer láthattunk világbajnok indulót a résztvevők közözött. Majd megvalósította, hogy magyar csapat is indulhasson, az akkor már egyértelműen a világ legjelentősebb bajnokságának számító lengyel ligában.

Ha viszont a sikerek közepette kicsit figyeltünk az utánpótlás eredményekre, akkor az már bizony előrevetítette, hogy valami nincs rendben.

Míg 1980 és 90 között majd minden évben volt juniorunk a z EB-n. 1990-ben Böszörményi és Kovács Attila után már 4 év kellett, hogy jöjjön Rőth és Magosi, majd újabb évek teltek el, hogy Fekete Sanyi és Szatmári Laci ismét magyarként rajthoz álljon a döntőben, és majdnem 10 év telt el, hogy Tabaka Józsi révén újra ott legyünk.

A felnőtt, időközben privát versenyzővé vált motorosaink pedig, akiket egyébként a mai napig istenként tisztelnek Lengyelországban, előbb-utóbb szembesültek azzal, hogy hiába indulnak sok versenyen a szezonban, az éves pénzügyi mérlegük, jó esetben is csak minimális nyereséget mutat, ami nincs arányban azzal, hogy milyen lemondással jár a versenyzés, és hogy mit kockáztatnak. Ezért sorra, idő előtt szögre akasztották a sisakjukat.

Volt olyan akinek csak egy mikrobuszra lett volna szüksége, és olyan is akadt, akinek csak egy új blokk kellett volna a folytatáshoz, de nem találtak támogatót.

A közönség meg, egyszer csak azt látta, hogy a Magyar Bajnoki döntő résztvevőinek a névsorát, nagyrészt, a külföldi középmezőnyből verbuvált indulókkal töltik fel a rendezők, hogy össze lehessen állítani egy 16-os futam táblát.

Legutóbb, már csak 4 hazai versenyző volt az egyfordulós viadalon, amit a "veterán" Magosi nyert meg.

Sokan jelenleg egyetlen reménysugár ként tekintenek Lovas Zolikára, de bármennyire is szurkolok neki, tartok tőle, hogy "egy fecske nem csinál nyarat"...